Keszthelyi szárnyak
Zöld fényekre vágytam.
Zöld karú, szerelmes fákra.
S egy vízmosta városra
tenyered kiszáradt tavában.
Az ablak – tetõterem szép szeme,
utcák zsivaja s halszaga,
jövõbeli férfiak oroszlánbûze,
s én, mint toronyszobám macskaillata:
Keszthely szíves kegyelme mind,
nyáréjszakám rejtett ékszere.
Lent a mólón eltûnõdöm:
ez már Isten másik élete,
hol napozógyékény a lepedõ helyett,
szavaim piros rúzzsal összemosva,
a kanyarban vénasszonytekintet,
s emléked máris vállamra dobva.
A felejtés lett éltetõ erõm, a
testre-száradt nyár, melyben
kedvem nem zsugorodik.
Madarak szállnak igaz szárnnyal
felém.
Mint valaha hazugságaid.
(2002)